Magamba zárva

4 fal - 3 gyerek = 1 idegszál

A lehetetlen a karantén alatt sem létezik
Vagy mégis?

underconstruction-4009362_1280.jpgVilág életemben azon a szemléleten voltam, hogy a lehetetlen nem létezik, csak eddig még senkinek sem sikerült azon a módon. 2020 azért néha érzésem szerint felülmúlja ezt a tézist. 

 

Adott egy mozaik család, egy 3 gyerekes anyuka, aki hosszas küzdelmek során, de sikeresen szabadul meg a múltja sötét árnyaitól. Egy szerelem, aminek hatására az anyukához betársul A Férfi. Tavasszal az első pandémia alatt annyira megerősödött a kapcsolatuk, hogy eldöntötték, még idén belevágnak a nagy kalandba és közös házban kezdenek új életet, mindent maguk mögött hagyva. Végig keresték a nyáron egy Budapest közeli kisebb gyönyörű falucskában álmaik otthonát, melyről a gyerekek akkor szereztek tudomást, amikor már megtalálták. A ház kis renoválásra szorult, azt hitték egy festéssel megúsznak mindent. Aztán az október végi birtokbavételkor kiderült, hogy ez egy "kicsit" több lesz. Egy szóval, ezek lennénk mi. 

Ezt a  blogot azért kezdem el írni, mert a barátaim szerint az életemből egy 6 évados sci-fi sorozatot lehetne írni, ha nem tudná, hogy nem verem át, azt mondaná, hogy ilyet kitalálni sem lehetne, pedig imádja Vavyan Fable könyveit, de lehet még ő is meríthetne ötletet tőlünk, akkora az abszurditás. Ez a bejegyzés abból indult, hogy úgy alakult az elmúlt 3 napom, hogy gyakorlatilag ma este lerágtam a géllakkot a kezemről. Azt hiszem innentől kezdve pipa, hogy legalább a fogaim erősek, ha már az idegrendszerem kissé leterhelt.... :) 

Azt gondoltam, hogy rengeteg költözés után ez sétagalopp lesz. Tudom milyen bakik csúszhatnak egy költözésbe. mire mennyi időt kell szánni, milyen menetrend szerint kell haladni. Igen ám, de azzal nem számoltam, hogy ha valaki meghirdeti és eladja a házát, akkor utána úgy dönt, hogy hát ő még sem akar kiköltözni belőle. Itt kezdődött az első vesszőfutásunk. Kezdetben az EQ csúcsra járatásával beleképzeltem magam a helyzetébe, hogy hát milyen nehéz lehet elhagynia, kedvesen megkérdeztem miben segíthetünk, megértem az érzéseit. Közben lángolóan hirtelen emberként magamban meg majd szétvetett az ideg, hogy bakker, de vészesen ketyeg az albérletem fölött az utolsó órát csengő rapszódia. Semmi gond, párom nyugodt, békés, megnyugtat. Aztán az 1 hónap késés már neki sem volt vicces, rágta a méreg belülről, mint Hófehérke piros almáját. Semmi gond, kreatív problémamegoldó nőnek tartom magam, az egy hónapot felhasználtam, hogy a belső világunk színei, érzései, és a 2 lakás azért helyenként igencsak eltérő berendezéséből egy olyan összhangot teremthessek, ami mindenkinek otthona lesz. Nehezített pálya volt, tekintve, hogy alaprajzot hónapok alatt alig bírtunk kiimádkozni belőle, és amit megkaptunk építési terveket, azok jórészt már köszönőviszonyban sem voltak a végül átalakított házzal. Nem gond, megoldottuk. 

Aztán lekapartuk a tapétát és 1,5 centis deszkákból készült lambériát és beütött az első csapás. Jah nem. Ez a második volt, az első a volt tulaj bosszúja, amivel majdnem sikeresen másvilágra küldött minket. 

Azzal még csak nem is foglalkoztunk, hogy elbontotta a beton elemekből álló grillezőt. Már a bent hagyott szemetet is benyeltük, hogy majd mi kirakjuk a plusz 2,5 héttel későbbi lomtalanítási időpontra is. És kit érdekel, hogy falig szedte le a világítást, párom villyanyszerelő, megoldjuk. Na de amikor a felső konyhaszekrény aljáról barbár módon szedte le a világítást, de úgy, hogy a vizes, fém mosogató felett, a fém csaptól 2 centire himbálózott a szigeteletlen vezeték, na az kemény volt. Alapból laza áramütést kaptunk, ahogy hozzáértünk a konyhapulthoz. De hogy technokollal ragasztotta fel, ami vízoldékony, és átvétel után gyakorlatilag azonnal beleesett a mosogatóba ki tudja hány 10 000 V feszültséggel. Jah, párom éppen a konyhában volt. Jah, csak a villanyszerelő bakancs és az mentette meg, plusz hogy éppen nem ért hozzá a konyhapulthoz... Na az már extrémen erős önuralmat kért, hogy ne átkozzam meg hetedíziglen az összes fel és lemenőjét... De sikerült! :D 

Természetesen számítottunk rejtett hibákra, minden esetre gyönyörűen terveztünk újra, szerveztünk újra, vettük meg az újabb és újabb anyagokat. Rabszolgának álltunk a saját álmunk megvalósításához, hiszen ketyeg az a fránya óra, időben ki kell jönni abból az albérletből. reggel 6-kor keltünk, elvittük a gyerekeket a már a faluhoz közelebb lévő iskolába és hagytuk a kicsit Budapesten oviban. Majd ki a házba, nyúzni, kaparni, leszedni, bontani, marni, gipszelni, glettelni, festeni, gipszkartonozni a mennyezetet, ahol kiderült, hogy a lambéria azért volt amiért sejtettük, hogy eltakarja a gubancot, festeni. 8-18-ig a házban robotoltunk, egy-egy nap még segítségünk is volt, hol párom szakmabeli ismerőse, hol a bátyám. Majd utána rohantuk a kicsiért, akit egy ovi társa anyukája gardírozott délutánonként, hogy az 1 hónap csúszást valahogy behozzuk. Utána jött az otthoni műszak, hiszen csak kell a családnak étel, tiszta ruha, és nem ártana szervezni a többit is. Na ez általában legalább este 10-ig tartott , szombat vasárnap sem kímélve minket... Így telt el 18 nap zsinórban, amikor is: 

A kovid úgy döntött, hogy túlságosan könnyedén birkózunk meg minden egyes újabb kihívással, és elsődleges kontakszemélyek lettek a gyerekek. 

Az első sokk után gyorsan döntöttünk és szerencsére ismét volt kire számítani. Laza 3 óra alatt összepakoltuk a lakásból a vadkempingezéshez való legszükségesebb dolgokat: a hűtőt, a mosógépet, minden fellelhető kaját, ami nem kevés tekintve, hogy ételallergiás kiscsapatként rászoktam, hogy ami tartós élelmiszer, azt 1 hónapra előre megrendelem a mi kis 5 tagú családunknak. Jah, ez nem a pandémia alatt kialakult szokásunk volt. Hanem az egyedülálló anya duplamunkával időszak túlélési stratégiája. :) Minden szennyesünket, ami szintén elég brutál mennyiség volt, tekintve, hogy a napi 2-3 mosás helyett 2 naponta 1 fért bele..., néhány játékot, tankönyveket, matracot, teregetőt, tányérokat, minimális konyhafelszerelést felkapkodtunk, majd szépen kivonultunk a majd meseszéppé avazsáló kertes házunkba. És mindezt úgy kellett megoldani, hogy a segítségünknek este 8-ig haza is kellett érnie. Hozzáteszem, 13 órakor hívott az óvónő minket a hírrel, hogy a váltótársa pozitív tesztes lett. Mire a kocsiban ültünk, addigra befutott a hír a középső osztályából is, hogy a tanárnői is pozitívan teszteltek. Itt már annyira röhögtem a  kb betonig pakolt furgonban, hogy legalább egyszerre tudjuk le, hogy csak na. De legalább kint vagyunk. A konyhában semmi áram nincs, hiszen azt teljesen újra kell húzni, nem beszélve a lebontott miniatűr kamráról, a betonozandó részről, a gipszkartonozandó mennyezetről szó sem esik. Így most délutántól a telefonom beépített világítása mellett készül a vacsora, vagy a tea. De legalább kint vagyunk. A gyerekek a szétkapart nappali földjén alszanak a matracokon, igazi vadkempingezés dobozok, teknős, szárító, asztal mellett. De legalább kint vagyunk. Net a telefonomon mobilnetként, belépni az iskola online oktatási felületébe még nem tudok, de a gyerekek legalább a kertbe kimehetnek, és nem 58 nm paneljében ölik egymást. De legalább kint vagyunk. És pici apró lépésekkel közelebb jutunk a beköltözéshez. 

Holnaptól leírom, milyen dolgok jönnek szembe a karanténunk alatt... Ki tudja, merre visz tovább az út minket és hogyan. 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://4fal1anya.blog.hu/api/trackback/id/tr3816291670

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Magamba zárva

Költözés, felújítással, 3 gyerekkel, és coviddal megspékelve.

Friss topikok

Archívum

süti beállítások módosítása